2019. január 26., szombat

Félelem és reszketés a Világban

       Ahogy egy 20 éves pszichológus hallgató látja:         

                Félelem és reszketés a Világban 




                                                                                                                          Készítette:
Tóth Dorina
Pszichológus hallgató
Alapszint, I. évfolyam
Kolozsvár

                                                                                                                                              2018
                                                                                                              Babeș-Bolyai Tudományegyetem
                                                                                                  Pszichológia és Neveléstudományok Kar
  
A félelmet mindig is meg lehetett találni a világban, az emberekben, állatokban, növényekben egyaránt. Olyannyira erős érzelem, hogy egy ember egész életét megváltoztathatja, akár uralni is tudja. Ez az alapérzelem egy olyan mechanizmus, amely akkor jön létre, ha valamilyen külső inger, fájdalom vagy veszély, negatív hatással van ránk, fenyegeti életünk. Nem létezik olyan élőlény, ami ne félne valamitől, tehát igaz lehet az állítás, hogy a félelem az alapérzelmek közé sorolható (John B. Watson, Paul Ekman, Robert Plutchik).
Érdekes megjegyezni, hogy a félelem többnyire jövőbeli eseményekhez kapcsolódik, persze előző tapasztalataink miatt is létrejöhet az érzés. Akár kondicionálás útján is kialakíthatunk különféle fóbiákat, rettegéseket, zsigeri reakciókat, ez az úgynevezett félelemkondicionálás (John B. Watson, 1920).
Charles Darwin egy rendkívül élénk és találó meghatározást írt egyik könyvében a félelem jellemzőiről, fizikai megnyilvánulásáról: „A félelmet gyakran csodálkozás előzi meg, és hasonló is hozzá, hiszen mindkettő a látás és a hallás azonnali aktivizálásához vezet. Mindkét esetben a szem és a száj is szélesre nyitott, a szemöldökök pedig megemelkednek. A rémült ember először szoborként áll, mozdulatlanul és lélegzetvisszafojtva, vagy ösztönösen leguggol, mintha a menekülési lehetőséget mérné fel. A szív gyorsan és erőteljesen ver, úgy, hogy nekiütődik a bordáknak… Azt, hogy a bőr sokkal inkább az erős félelem hatása alatt áll, azon a csodálatos módon látjuk, hogy a veríték azonnal kiválik belőle… A szőrszálak a bőrön egyenesen állnak, és a felületi izmok reszketnek. A szív zavart mozgásával együtt a levegővétel felgyorsul. A nyálmirigyek hiányosan működnek, a száj kiszárad, és gyakran tátott és elnémult.” tehát összegezve a jellegzetes fizikai jellemzőket, a félelem teljességgel leolvasható egy emberről (Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál, 1872).
Amikor váratlanul egy féleleminger lép fel, a félelem áldozata valószínűleg képes ugrani vagy gyorsan elfutni, ez a harcolj vagy menekülj reakció.
Az agy mediális temporális lebenyében található mandula formájú neuroncsoport, az amygdala felelős az érzelmekért, tehát a félelemért is. Különböző mérőeszközökkel bizonyítva (például CT, MRI, fMRI) jól látható, hogy bizonyos félelmet vagy szorongást generáló képek, videók bemutatására az alany amygdalája fokozott aktivitást mutat. Ezeket a félelem által generált válaszokat az agy frontális lebenyében található rostalis cingularis ellensúlyozni tudja, tehát kontroll alatt tartható. Az amygdala szerepének a félelemmel kapcsolatos ingerek feldolgozásában való szerepét megkérdőjelezték azon kutatások, amelyeket sérült személyekkel folytattak, akik még az amygdala hiányában is félelemmel reagáltak a félelmetes arcokra, helyzetekre.
A félelemnek két fajtáját különböztethetjük meg, a belső és külső félelemet. A belső félelem az, amikor saját tulajdonságainkat vagy cselekedeteinket negatív érzéssel társítjuk, ezáltal maga a tulajdonság is negatív lesz, például az alacsony önbecsülés okozta szorongásos félelem. A külső félelem egy rajtunk kívülálló, környezeti dolog negatív jellemzővel vagy tapasztalattal való felruházása, például a zárt helységektől való félelem. Szorosan kapcsolatban áll az aggódással, szorongással, rémülettel, pánikkal is a félelem, hiszen mindegyiket az alapérzelem indítja be vagy vezérli.
Az ijesztő élmények agyunkban maradhatnak akár rövid ideig is, de többnyire tudatalatt elraktározzuk őket az emlékeinkbe, így jönnek létre a rémálmok vagy a lidércnyomások. A fóbiák is hasonló módon jönnek létre, hiszen néha egy trauma megélésével kialakulhat egy fóbia, ami kezelés nélkül egy egész életen át kísértheti az embert. Sajnos az elkerülése ezeknek a már beprogramozottan ijesztő tárgyaknak vagy helyzeteknek a félelmi válaszok elraktározásával is jár, mert a fóbiások egyszerűen nem kerülnek elég gyakran kapcsolatba rettegett tárgyaikkal ahhoz, hogy félelmeik alaptalanságáról meggyőződhessenek és felülírhassák az agyukban lévő hiedelmeket.
Maga a fóbia egy indokolatlan, berögzült félelem, viszolygás valamitől, ami sokszor megmagyarázhatatlan magában a betegben is, mert szinte már ösztönösen fél a fóbiájának tárgyától. Három fő csoportra oszthatók a pszichológusok szerint.
A szociális fóbiák a társaságtól való félelmet tükrözik, hogy a beteg nem akar, vagy esetleg már annyira súlyos, hogy nem is tud emberek közé menni, interaktálni velük.
A pánikbetegség azt jelenti, hogy a beteg rendszerint minden ok nélkül bénító félelmet érez, ami pánikrohamban nyilvánul meg.
A speciális fóbiák, amik meghatározható, könnyen elképzelhető, leírható félelmeket foglalnak magukba, mint például a pókoktól vagy bohócoktól való félelmet. Ezt a fóbiát lehet a leghatékonyabban kezelni, hiszen itt a betegnek konkretizálva van a félelme, tehát a kiváltó okot is könnyebb megtalálni és ezáltal segíteni a kliensnek.
Freud szerint a fóbiák hátterében a védekező mechanizmusok túlzott használata áll, vagyis az elfojtás és áttolás alkalmazása a mindennapokban. Ilyen esetekben egyre mélyebben igyekszünk elsüllyeszteni tudattalanunkba a negatív élményt, tehát elfojtjuk azt, félelmeinket pedig könnyebben kontrollálható semleges tárgyakra vagy helyzetekre próbáljuk vetíteni, avagy áttolni, áthárítani másra az érzelmet.



A félelem túlzó és már-már szélsőséges érzete a paranoia, ami irracionális szorongást von maga után. A szorongást úgy lehetne megkülönböztetni a félelemtől, hogy a félelem maga egy biztos, valós dologtól való ijedtség, ám a szorongás egy meghatározhatatlan dologtól való iszony, kellemetlen érzet. A paranoiát üldözési mániának is nevezik, mert a páciensek arról számolnak be, hogy rendszerint olyan érzésük van, mintha figyelné őket valaki, ha követnék őket, vagy akár olyan téveszméket is átélhetnek, mintha egy híres ember szerelmes lenne beléjük. Tehát már az is előfordulhat, hogy összeesküvés elméleteket, vagy fantáziaszüleményeket kevernek a valóságukhoz, hisz úgy a saját tudatuk könnyebben tudja elfogadni az irracionális képzeteket.
Kezdetben a paranoia kifejezést, címkét mindenféle pszichés megbetegedésre használták, majd Emil Kraepelin olyan elmebetegségeket diagnosztizált paranoiával, amik valamilyen tévhittel együtt jelentkeznek, de a gondolkodás nem sérült a betegnél. Mára már használják a mindennapi életben is ezt a szót, olyan emberekre, akik a normálisnál jobban félnek valamitől, de még nem paranoid viselkedésre utal a személyiségük, mondjuk, aki túlzottan félti a munkahelyi pozícióját (20. század eleje).
Magának a félelem érzelemnek a kiváltó okai lehetnek tanultak, tapasztaltak, vagy akár más emberek elmondásai szerint is kialakíthatunk magunknak sajátos félelmeket. Akár egy ijesztő élmény, trauma által is képesek vagyunk fóbiákat vagy félelmetes élményeket szerezni. Például egy idegen embertől is félhetünk, hisz az ember egyik legősibb félelme az ismeretlentől való tartás. Erre a legjobb megoldás, ha azt az embert megismerjük, vagy egy másik helyzetben egy bizonyos szituációt megismétlünk párszor, hogy hozzászokjunk az ismeretlenhez, így lehet „megnyugtatni” az agyunk.
Egyes kórtanok, amik kapcsolatosak a félelem valamilyen formájával, magukba foglalhatnak különböző szorongási zavarokat, betegségeket. Ilyen például a bipoláris zavar szélsőséges fázisa vagy a paranoid skizofrénia.



Fritz Riemann szerint a szorongásnak négy alapformája létezik, a szkizoid személyiségeknél fellépő, a depressziós személyeknél fellépő, a kényszeres személyiségeknél fellépő és a hisztérikus személyeknél fellépő szorongás. Néhány példát bemutatok, hogyan is különböznek egymástól ezek a szorongások. A szkizoid szorongásnál egy tehetséges zenészt mutatok be, aki rendkívül makacs és önfejű. Anyagi problémákkal küzd, azonban ismerőse egy jól fizető állást ajánl neki, amire igent mond. Később, amikor meg kellett volna jelennie az interjúra, a férfi nem ment el, nem is mentette ki magát semmiféle magyarázkodással. Azzal érvelt saját magának, hogy azért nem fogadta el az állást, mert ismerőse csak a saját fölényét akarta fitogtatni vele szemben, sőt talán még homoszexuális motívumok is késztették az ismerőst. Tehát attól félt a férfi, hogy valakitől függővé válik, hálát kellett volna mutatni valakinek, ám a háttérben lehetséges, hogy az is megbújt a férfi viselkedésében, hogy próbára tette az ismerősét, hogy még ezután is ugyanúgy törődni fog-e vele, hiszen a férfi kívánja a figyelmet és törődést másoktól (Fritz Riemann, A szorongás alapformái, 1998, 51.o.).
A depresszív szorongásnál egy hölgyről van szó, aki kolléganőjével együtt lakik, akinek nincs kocsija, ellenben a főszereplő nőnek. Kötelességtudóan állandóan elvitte kollégáját a munkahelyükre és hétvégente kirándulni is, ám nem kért benzinköltséget és a másik nőnek eszébe se jutott osztozkodni a számlákon. A szorongásának már fizikai jelei is voltak, fejfájás, amiért bosszús volt, gyomorproblémák, mert nem volt mersze kiállni magáért. A terápiák után sikerült fellépnie kollégájával szemben, aki természetesen el is fogadta, hogy közösen fizessék a benzint, így a fizikai panaszai elmúltak és a lakótársával is szorosabb kapcsolatba kerültek. Az ilyen személyeknél már a természetükké válik, hogy engedjenek másoknak, hogy ők kerüljenek a „tűrő” helyzetbe, nem tudnak kiállni magukért akkor, amikor szükséges lenne (Fritz Riemann, A szorongás alapformái, 1998, 110-111.o.).
A kényszeres szorongást egy férfi történetén keresztül mutatom be, aki éppen hazakísért egy nőt, aki nagyon szimpatikus volt számára. Erős késztetést érzett arra, hogy megcsókolja, ám amikor észbekapott, elfogta a félelem, hogy lehet, hogy elutasítja a hölgy, lehet, hogy ügyetlenül viselkedik, így már berögzülten elkezdte számolni az útmenti fákat, amivel egy semleges állapotot tudott előidézni magában. Később a terápiák során rájött, hogy ezt a számolásos technikát sokszor, már-már megszállottan alkalmazza a mindennapjaiban, amikor valamiről döntenie kellene, így ezzel a metódussal elfojtja a vágyait és elkerüli a „veszélyhelyzetet” (Fritz Riemann, A szorongás alapformái, 1998, 175-176.o.).



Az ismeretlentől való félelem olyannyira erős érzés, hogy az egzisztenciális krízissel is kézen fogva jár, vagy akár az énné-válás is okozhat számunkra szorongást. A legtöbb ember már találkozott efféle szorongással, az individuáció szorongásával, aminek hátterében a magánytól való félelem áll. Ugyanúgy maga az élettől, az életben maradáshoz társuló félelem is meghatározó szereppel bír, hogy hogy kell a mindennapi, élethez szükséges dolgokat biztosítani valakinek, akár saját magunknak, vagy mélyebb témákban, hogy mi is az élet értelme, hiszen ez egy teljesen ismeretlen út, nem tudjuk, mi van a végén, hogy kéne csinálni pontosan. Ehhez gyakran társul a halálfélelem, a saját halálunktól és mások halálától, elmúlástól való félelem, ami segít abban, hogy a túlélési ösztönünk megfelelően működjön. Ám minél jobban ragaszkodunk valamihez, valakihez és nem tudjuk elfogadni a tényt, hogy minden egyes dolog, élőlény múlandó, annál erőteljesebben fog megjelenni rajtunk a szorongás. Ilyenkor a test vészhelyzetre állítja magát, feszült figyelemben tart. A mellékvesék elkezdik termelni a két stresszhormont, ami azért kell, hogy folyamatosan résen legyünk. Az adrenalint és a kortizolt a hipotalamusz szabályozza. Ezeket a szorongásokat végérvényesen csak akkor tudjuk feloldani magunkban, ha a mögöttük lévő sérülést, traumát, okot felismerjük és teszünk érte, hogy feldolgozzuk (Fritz Riemann, A szorongás alapformái, 1998, 256-257.o.).
Az adrenalinnak egy másik területen is nagy szerepe van, mégpedig a horrorfilm nézéssel kapcsolatban. Az ijesztgetős filmek nem csak a rémálmokra vannak hatással, vagy arra, hogy mennyire félünk este a sötétben, az agyunkra is. Michael Grabowsky, egy professzor azt mondta egy interjúban, hogy az agyunk felfogja, hogy a nézett horrorfilm nem velünk történik, azonban mégis egy rémisztő jelenetnél riasztja a testünket, hiszen a túlélési ösztön az elsődleges szempont az agyunk számára (Business Insider, 2016).
Ám egészséges is lehet számunkra a horrorfilm nézés, mert a testünk a rémisztgetések hatására fokozottan termeli a fehérvérsejtet, ami segít védekezni a fertőzések ellen, így ennek a szintje nagyon is fontos a szervezetünk számára. A legegyszerűbben úgy fogható meg, hogy horrorfilmre nem félni megyünk, hanem megijedni, a hormonok nyelvén ez annyit tesz: adrenalin. Míg a félelem megbénít, addig a megijedés egyfajta tréning. A horrorfilmek nem csak az adrenalinszintet manipulálják, hanem a dopamint is, ami a legtöbb jutalmazó tevékenység és függőség építőköve, tehát a horror egy enyhe kábult állapotot idéz elő.



Azonban a hormonválaszok egyáltalán nem általános érvényűek, az hogy egy-egy élményre hogyan reagálunk, tanult, gyerekkorban kifejlődött dolog. Az agy megjegyzi, hogy előzőleg milyen hormonokat generált a test, így később ugyanazokra vagy a hasonló helyzetekre annak az ismeretnek megfelelően fog reagálni. Tehát ha egy gyermeket játékosan ijesztgetnek például a szülei, akkor ezt a teste és az agya úgy foghatja fel, hogy a megijedés egyfajta komikus adrenalin töltet. Ám ha egy gyerek az első komolyabb megijedését negatív érzelemmel társítja, valószínűleg később nem lesz belőle horrorfilm kedvelő felnőtt, hiszen úgy lett kondicionálva, hogy a megijedés rossz. Természetesen ezt felül lehet írni nagyobb korban és egy ilyen rossz tapasztalattal rendelkező gyermekből is lehet horror kedvelő személy, ez egy összetett folyamat.
Glenn Sparks professzor szerint azért is szeretnek az emberek horrort nézni, mert a pszichés arousal, tehát amit a film közben megélünk, a gyorsabb szívverés, hevesebb lélegzetvétel, a film után tudatalatt bennünk marad, így a pozitív érzelmeinket intenzívebben tudjuk megélni, ezt izgalomátviteli-elméletnek nevezzük (Communication Quarterly, 1988).
„A testi változások közvetlenül követik az izgató tény észlelését, és az érzelem ugyanezeknek a változásoknak az átélése, ahogy azok megjelennek az érzelemben.” (James, 1884, idézi Plutchik, 1980).
Egy kutatás azt is bebizonyította, hogy a férfiak és nők egyaránt inkább az ellentétes nemmel szeretnek ijesztő filmeket nézni, hiszen egyfajta biztonságot nyújt a nőknek, ha egy férfival vannak, a férfiaknál meg pozitív érzést kelt, ha megvédhetnek valakit. Ezt a jelenséget úgy is szokták hívni, hogy „the cuddle effect”, vagyis a „bújós effektus” (Zillmann, D., Weaver, J. B., Mundorf, N. & Aust, C. F. 1986).
Egy biokémikus, Dr Lilianne Mujica-Parodi kísérletében arra lehetünk figyelmesek, hogy az emberek is képesek kiszagolni a félelmet, akárcsak az állatok. Felkértek csoportokat tandemugrásra és futógépen való futásra, mindkét alkalommal izzadság mintákat vettek az alanyoktól. Majd egy másik csoportban lévő alanyokat beültettek egy fMRI gépbe, ahol az agyi aktivitásukat mérték, miközben mindkét izzadság mintát megmutatták nekik. Azt az eredményt kapták, hogy a stresszizzadság érzékelése után nagyobb aktivitást mutatott az amygdalájuk. Tehát kijelenthetjük, hogy ha nem is tudatosan, de az emberek képesek kiszagolni és érzékelni a félelmet vagy stresszt (Identification and Isolation of Human Alarm Pheromones, 2006).



Később erre a kutatásra válaszolva, Simon Wessely (2006), egy pszichiáter azt mondta, hogy akkor is, ha egy ilyen biokémiai komponenst kibocsátanánk a levegőbe, valószínűtlen, hogy az bármilyen fatális negatív hatással lenne a tömegre, nem lenne belőle tömeghisztéria vagy bármiféle baleset.
“Fear is biological, of course, but the important thing is the psychology and how you cognitively appraise the situation… I don’t think you’d get terrified for no obvious reason.” – mondta Simon Wessely, bár ez vitatható, hiszen pszichológiai és neurológiai szempontból is lehetne esetet felhozni, amikor egy páciens ok nélkül félelmet produkált.
Sok emberrel van úgy, hogy vágyik valamire, nagyon szeretne megtenni vagy kimondani valamit, azonban ahogy egyre többet gondolkodik rajta, átértékeli, elbizonytalanodik. Mel Robbins kitalált egy olyan megoldást a félelmek és a szorongás legyőzésére, ami egy ablakot nyújt az agynak, hogy egy bizonyos időintervallumon belül kell megtenni azt a hőn vágyott dolgot. Ez a „5 seconds rule”, vagyis az öt másodperces szabály. Abban a pillanatban, amikor agyunk eldönti, hogy valamit meg szeretne tenni és úgy véljük, az pozitív hatással lesz ránk, nyilván nem a szélsőséges cselekedetekről van szó, számoljunk el öttől egyig és utána tegyük meg azt a dolgot. Agyunk úgy van kondicionálva, hogy ha ez időn belül nem cselekszünk, akkor jelentéktelenné nyilváníthatja azt a gondolatmenetet, hiszen nem annyira jelentős szükséglet, hogy rögtön megcsináljuk, hiszen a szorongás vagy a félelem felülírja a bennünk lévő vágyat (Mel Robbins: The five second rule, 2017).
A fentebb bemutatott témákból és kutatásokból arra lehet következtetni, hogy a félelem mindig is jelen volt és jelen is lesz az élőlények életében. Meg kell tanulnunk pozitívan viszonyulni hozzá, hiszen fejlődhetünk a tapasztalatainkból és megéléseinkből. Nem szabad hagyni, hogy úrrá legyen rajtunk a szorongás és a félelem, mert akkor nem tudnánk teljes életet élni. Az introspekció egy nagyon jó kezdeti megoldás lehet a leküzdés útján, hiszen először saját magunknak kell realizálni és elfogadni, hogy félünk, azután megkeresni azt, mitől és miért is félünk.



Könyvészet:
·         Mujica-Parodi LR, Strey HH, Frederick B, Savoy R, Cox D, Botanov Y. (2009) Chemosensory Cues to Conspecific Emotional Stress Activate Amygdala in Humans. https://journals.plos.org/plosone/article?id=10.1371/journal.pone.0006415
·         Mel Robbins : The five second rule (2017)
·         Fritz Riemann: A szorongás alapformái (1998)
·         Bognár Judit Lola: Miért imádjuk annyira a horrorfilmeket? (2018) https://24.hu/kultura/2018/05/05/miert-imadjuk-annyira-a-horrorfilmeket/
·         Bereczkei Tamás: Darwin, a lélek biológusa, A darwinizmus pszichológiai öröksége (2010) http://www.matud.iif.hu/2010/05/05.htm
   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése