Ahogy egy 20 éves pszichológus hallgató látja:
Félelem és reszketés a Világban
Készítette:
Tóth Dorina
Pszichológus hallgató
Alapszint, I. évfolyam
Kolozsvár
2018
Babeș-Bolyai Tudományegyetem
Pszichológia és Neveléstudományok Kar
A félelmet mindig is meg
lehetett találni a világban, az emberekben, állatokban, növényekben egyaránt.
Olyannyira erős érzelem, hogy egy ember egész életét megváltoztathatja, akár
uralni is tudja. Ez az alapérzelem egy olyan mechanizmus, amely akkor jön
létre, ha valamilyen külső inger, fájdalom vagy veszély, negatív hatással van
ránk, fenyegeti életünk. Nem létezik olyan élőlény, ami ne félne valamitől,
tehát igaz lehet az állítás, hogy a félelem az alapérzelmek közé sorolható
(John B. Watson, Paul Ekman, Robert Plutchik).
Érdekes megjegyezni, hogy
a félelem többnyire jövőbeli eseményekhez kapcsolódik, persze előző
tapasztalataink miatt is létrejöhet az érzés. Akár kondicionálás útján is
kialakíthatunk különféle fóbiákat, rettegéseket, zsigeri reakciókat, ez az
úgynevezett félelemkondicionálás (John B. Watson, 1920).
Charles Darwin egy
rendkívül élénk és találó meghatározást írt egyik könyvében a félelem
jellemzőiről, fizikai megnyilvánulásáról: „A
félelmet gyakran csodálkozás előzi meg, és hasonló is hozzá, hiszen mindkettő a
látás és a hallás azonnali aktivizálásához vezet. Mindkét esetben a szem és a száj is szélesre nyitott, a szemöldökök pedig megemelkednek. A
rémült ember először szoborként áll, mozdulatlanul és lélegzetvisszafojtva, vagy ösztönösen
leguggol, mintha a menekülési lehetőséget mérné fel. A szív gyorsan és erőteljesen ver, úgy, hogy nekiütődik a
bordáknak… Azt, hogy a bőr sokkal
inkább az erős félelem hatása alatt áll, azon a csodálatos módon látjuk, hogy a
veríték azonnal kiválik belőle… A szőrszálak a bőrön egyenesen állnak, és a felületi
izmok reszketnek. A szív zavart mozgásával együtt a levegővétel felgyorsul. A nyálmirigyek hiányosan működnek, a száj kiszárad, és gyakran tátott és elnémult.” tehát összegezve a
jellegzetes fizikai jellemzőket, a félelem teljességgel leolvasható egy emberről
(Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál, 1872).
Amikor váratlanul egy féleleminger lép fel, a félelem áldozata valószínűleg képes ugrani vagy gyorsan elfutni, ez a harcolj vagy menekülj reakció.
Amikor váratlanul egy féleleminger lép fel, a félelem áldozata valószínűleg képes ugrani vagy gyorsan elfutni, ez a harcolj vagy menekülj reakció.
Az agy
mediális temporális lebenyében található mandula formájú neuroncsoport, az
amygdala felelős az érzelmekért, tehát a félelemért is. Különböző mérőeszközökkel
bizonyítva (például CT, MRI, fMRI) jól látható, hogy bizonyos félelmet vagy
szorongást generáló képek, videók bemutatására az alany amygdalája fokozott
aktivitást mutat. Ezeket a félelem által generált válaszokat az agy frontális
lebenyében található rostalis cingularis ellensúlyozni tudja, tehát kontroll
alatt tartható. Az amygdala szerepének a félelemmel kapcsolatos ingerek
feldolgozásában való szerepét megkérdőjelezték azon kutatások, amelyeket sérült
személyekkel folytattak, akik még az amygdala hiányában is félelemmel reagáltak
a félelmetes arcokra,
helyzetekre.
A félelemnek két fajtáját
különböztethetjük meg, a belső és külső félelemet. A belső félelem az, amikor
saját tulajdonságainkat vagy cselekedeteinket negatív érzéssel társítjuk,
ezáltal maga a tulajdonság is negatív lesz, például az alacsony önbecsülés
okozta szorongásos félelem. A külső félelem egy rajtunk kívülálló, környezeti
dolog negatív jellemzővel vagy tapasztalattal való felruházása, például a zárt
helységektől való félelem. Szorosan kapcsolatban áll az aggódással,
szorongással, rémülettel, pánikkal is a félelem, hiszen mindegyiket az
alapérzelem indítja be vagy vezérli.
Az ijesztő élmények agyunkban maradhatnak
akár rövid ideig is, de többnyire tudatalatt elraktározzuk őket az emlékeinkbe,
így jönnek létre a rémálmok vagy a lidércnyomások. A fóbiák is hasonló módon
jönnek létre, hiszen néha egy trauma megélésével kialakulhat egy fóbia, ami
kezelés nélkül egy egész életen át kísértheti az embert. Sajnos az elkerülése ezeknek a már beprogramozottan
ijesztő tárgyaknak vagy helyzeteknek a félelmi válaszok elraktározásával is
jár, mert a fóbiások egyszerűen nem kerülnek elég gyakran kapcsolatba rettegett
tárgyaikkal ahhoz, hogy félelmeik alaptalanságáról meggyőződhessenek és
felülírhassák az agyukban lévő hiedelmeket.
Maga a
fóbia egy indokolatlan, berögzült félelem, viszolygás valamitől, ami sokszor
megmagyarázhatatlan magában a betegben is, mert szinte már ösztönösen fél a
fóbiájának tárgyától. Három fő csoportra oszthatók a pszichológusok szerint.
A szociális fóbiák a társaságtól való félelmet tükrözik, hogy a beteg nem akar, vagy esetleg már annyira súlyos, hogy nem is tud emberek közé menni, interaktálni velük.
A pánikbetegség azt jelenti, hogy a beteg rendszerint minden ok nélkül bénító félelmet érez, ami pánikrohamban nyilvánul meg.
A speciális fóbiák, amik meghatározható, könnyen elképzelhető, leírható félelmeket foglalnak magukba, mint például a pókoktól vagy bohócoktól való félelmet. Ezt a fóbiát lehet a leghatékonyabban kezelni, hiszen itt a betegnek konkretizálva van a félelme, tehát a kiváltó okot is könnyebb megtalálni és ezáltal segíteni a kliensnek.
A szociális fóbiák a társaságtól való félelmet tükrözik, hogy a beteg nem akar, vagy esetleg már annyira súlyos, hogy nem is tud emberek közé menni, interaktálni velük.
A pánikbetegség azt jelenti, hogy a beteg rendszerint minden ok nélkül bénító félelmet érez, ami pánikrohamban nyilvánul meg.
A speciális fóbiák, amik meghatározható, könnyen elképzelhető, leírható félelmeket foglalnak magukba, mint például a pókoktól vagy bohócoktól való félelmet. Ezt a fóbiát lehet a leghatékonyabban kezelni, hiszen itt a betegnek konkretizálva van a félelme, tehát a kiváltó okot is könnyebb megtalálni és ezáltal segíteni a kliensnek.
Freud
szerint a fóbiák hátterében a védekező mechanizmusok túlzott használata áll,
vagyis az elfojtás és áttolás alkalmazása a mindennapokban. Ilyen esetekben
egyre mélyebben igyekszünk elsüllyeszteni tudattalanunkba a negatív élményt,
tehát elfojtjuk azt, félelmeinket pedig könnyebben kontrollálható semleges tárgyakra
vagy helyzetekre próbáljuk vetíteni, avagy áttolni, áthárítani másra az
érzelmet.
A félelem túlzó és már-már szélsőséges
érzete a paranoia, ami irracionális szorongást von maga után. A szorongást úgy
lehetne megkülönböztetni a félelemtől, hogy a félelem maga egy biztos, valós
dologtól való ijedtség, ám a szorongás egy meghatározhatatlan dologtól való
iszony, kellemetlen érzet. A paranoiát üldözési mániának is nevezik, mert a
páciensek arról számolnak be, hogy rendszerint olyan érzésük van, mintha
figyelné őket valaki, ha követnék őket, vagy akár olyan téveszméket is
átélhetnek, mintha egy híres ember szerelmes lenne beléjük. Tehát már az is
előfordulhat, hogy összeesküvés elméleteket, vagy fantáziaszüleményeket
kevernek a valóságukhoz, hisz úgy a saját tudatuk könnyebben tudja elfogadni az
irracionális képzeteket.
Kezdetben a paranoia kifejezést, címkét
mindenféle pszichés megbetegedésre használták, majd Emil Kraepelin olyan
elmebetegségeket diagnosztizált paranoiával, amik valamilyen tévhittel együtt
jelentkeznek, de a gondolkodás nem sérült a betegnél. Mára már használják a
mindennapi életben is ezt a szót, olyan emberekre, akik a normálisnál jobban
félnek valamitől, de még nem paranoid viselkedésre utal a személyiségük,
mondjuk, aki túlzottan félti a munkahelyi pozícióját (20. század eleje).
Magának a félelem érzelemnek a kiváltó
okai lehetnek tanultak, tapasztaltak, vagy akár más emberek elmondásai szerint
is kialakíthatunk magunknak sajátos félelmeket. Akár egy ijesztő élmény, trauma
által is képesek vagyunk fóbiákat vagy félelmetes élményeket szerezni. Például
egy idegen embertől is félhetünk, hisz az ember egyik legősibb félelme az
ismeretlentől való tartás. Erre a legjobb megoldás, ha azt az embert
megismerjük, vagy egy másik helyzetben egy bizonyos szituációt megismétlünk
párszor, hogy hozzászokjunk az ismeretlenhez, így lehet „megnyugtatni” az
agyunk.
Egyes kórtanok, amik kapcsolatosak a
félelem valamilyen formájával, magukba foglalhatnak különböző szorongási
zavarokat, betegségeket. Ilyen például a bipoláris zavar szélsőséges fázisa
vagy a paranoid skizofrénia.
Fritz Riemann szerint a szorongásnak
négy alapformája létezik, a szkizoid személyiségeknél fellépő, a depressziós
személyeknél fellépő, a kényszeres személyiségeknél fellépő és a hisztérikus
személyeknél fellépő szorongás. Néhány példát bemutatok, hogyan is különböznek
egymástól ezek a szorongások. A szkizoid szorongásnál egy tehetséges zenészt
mutatok be, aki rendkívül makacs és önfejű. Anyagi problémákkal küzd, azonban
ismerőse egy jól fizető állást ajánl neki, amire igent mond. Később, amikor meg
kellett volna jelennie az interjúra, a férfi nem ment el, nem is mentette ki
magát semmiféle magyarázkodással. Azzal érvelt saját magának, hogy azért nem
fogadta el az állást, mert ismerőse csak a saját fölényét akarta fitogtatni
vele szemben, sőt talán még homoszexuális motívumok is késztették az ismerőst.
Tehát attól félt a férfi, hogy valakitől függővé válik, hálát kellett volna
mutatni valakinek, ám a háttérben lehetséges, hogy az is megbújt a férfi
viselkedésében, hogy próbára tette az ismerősét, hogy még ezután is ugyanúgy
törődni fog-e vele, hiszen a férfi kívánja a figyelmet és törődést másoktól
(Fritz Riemann, A szorongás alapformái, 1998, 51.o.).
A depresszív szorongásnál egy hölgyről
van szó, aki kolléganőjével együtt lakik, akinek nincs kocsija, ellenben a
főszereplő nőnek. Kötelességtudóan állandóan elvitte kollégáját a munkahelyükre
és hétvégente kirándulni is, ám nem kért benzinköltséget és a másik nőnek
eszébe se jutott osztozkodni a számlákon. A szorongásának már fizikai jelei is
voltak, fejfájás, amiért bosszús volt, gyomorproblémák, mert nem volt mersze
kiállni magáért. A terápiák után sikerült fellépnie kollégájával szemben, aki
természetesen el is fogadta, hogy közösen fizessék a benzint, így a fizikai
panaszai elmúltak és a lakótársával is szorosabb kapcsolatba kerültek. Az ilyen
személyeknél már a természetükké válik, hogy engedjenek másoknak, hogy ők
kerüljenek a „tűrő” helyzetbe, nem tudnak kiállni magukért akkor, amikor
szükséges lenne (Fritz Riemann, A szorongás alapformái, 1998, 110-111.o.).
A kényszeres szorongást egy férfi
történetén keresztül mutatom be, aki éppen hazakísért egy nőt, aki nagyon
szimpatikus volt számára. Erős késztetést érzett arra, hogy megcsókolja, ám
amikor észbekapott, elfogta a félelem, hogy lehet, hogy elutasítja a hölgy,
lehet, hogy ügyetlenül viselkedik, így már berögzülten elkezdte számolni az
útmenti fákat, amivel egy semleges állapotot tudott előidézni magában. Később a
terápiák során rájött, hogy ezt a számolásos technikát sokszor, már-már
megszállottan alkalmazza a mindennapjaiban, amikor valamiről döntenie kellene,
így ezzel a metódussal elfojtja a vágyait és elkerüli a „veszélyhelyzetet”
(Fritz Riemann, A szorongás alapformái, 1998, 175-176.o.).
Az ismeretlentől való félelem olyannyira
erős érzés, hogy az egzisztenciális krízissel is kézen fogva jár, vagy akár az
énné-válás is okozhat számunkra szorongást. A legtöbb ember már találkozott
efféle szorongással, az individuáció szorongásával, aminek hátterében a
magánytól való félelem áll. Ugyanúgy maga az élettől, az életben maradáshoz
társuló félelem is meghatározó szereppel bír, hogy hogy kell a mindennapi,
élethez szükséges dolgokat biztosítani valakinek, akár saját magunknak, vagy
mélyebb témákban, hogy mi is az élet értelme, hiszen ez egy teljesen ismeretlen
út, nem tudjuk, mi van a végén, hogy kéne csinálni pontosan. Ehhez gyakran
társul a halálfélelem, a saját halálunktól és mások halálától, elmúlástól való
félelem, ami segít abban, hogy a túlélési ösztönünk megfelelően működjön. Ám
minél jobban ragaszkodunk valamihez, valakihez és nem tudjuk elfogadni a tényt,
hogy minden egyes dolog, élőlény múlandó, annál erőteljesebben fog megjelenni
rajtunk a szorongás. Ilyenkor a test
vészhelyzetre állítja magát, feszült figyelemben tart. A mellékvesék elkezdik
termelni a két stresszhormont, ami azért kell, hogy folyamatosan résen legyünk.
Az adrenalint és a kortizolt a hipotalamusz szabályozza. Ezeket a szorongásokat
végérvényesen csak akkor tudjuk feloldani magunkban, ha a mögöttük lévő
sérülést, traumát, okot felismerjük és teszünk érte, hogy feldolgozzuk (Fritz
Riemann, A szorongás alapformái, 1998, 256-257.o.).
Az adrenalinnak egy másik
területen is nagy szerepe van, mégpedig a horrorfilm nézéssel kapcsolatban. Az ijesztgetős
filmek nem csak a rémálmokra vannak
hatással, vagy arra, hogy mennyire félünk este a sötétben, az agyunkra is. Michael
Grabowsky, egy professzor azt mondta egy interjúban, hogy az agyunk felfogja,
hogy a nézett horrorfilm nem velünk történik, azonban mégis egy rémisztő
jelenetnél riasztja a testünket, hiszen a túlélési ösztön az elsődleges
szempont az agyunk számára (Business Insider, 2016).
Ám
egészséges is lehet számunkra a horrorfilm nézés, mert a testünk a
rémisztgetések hatására fokozottan termeli a fehérvérsejtet, ami segít
védekezni a fertőzések ellen, így ennek a szintje nagyon is fontos a
szervezetünk számára. A legegyszerűbben úgy fogható meg, hogy horrorfilmre nem
félni megyünk, hanem megijedni, a hormonok nyelvén ez annyit tesz: adrenalin.
Míg a félelem megbénít, addig a megijedés egyfajta tréning. A horrorfilmek nem
csak az adrenalinszintet manipulálják, hanem a dopamint is, ami a legtöbb
jutalmazó tevékenység és függőség építőköve, tehát a horror egy enyhe kábult
állapotot idéz elő.
Azonban
a hormonválaszok egyáltalán nem általános érvényűek, az hogy egy-egy élményre
hogyan reagálunk, tanult, gyerekkorban kifejlődött dolog. Az agy megjegyzi,
hogy előzőleg milyen hormonokat generált a test, így később ugyanazokra vagy a
hasonló helyzetekre annak az ismeretnek megfelelően fog reagálni. Tehát ha egy
gyermeket játékosan ijesztgetnek például a szülei, akkor ezt a teste és az agya
úgy foghatja fel, hogy a megijedés egyfajta komikus adrenalin töltet. Ám ha egy
gyerek az első komolyabb megijedését negatív érzelemmel társítja, valószínűleg
később nem lesz belőle horrorfilm kedvelő felnőtt, hiszen úgy lett
kondicionálva, hogy a megijedés rossz. Természetesen ezt felül lehet írni
nagyobb korban és egy ilyen rossz tapasztalattal rendelkező gyermekből is lehet
horror kedvelő személy, ez egy összetett folyamat.
Glenn
Sparks professzor szerint azért is szeretnek az emberek horrort nézni, mert a
pszichés arousal, tehát amit a film közben megélünk, a gyorsabb szívverés,
hevesebb lélegzetvétel, a film után tudatalatt bennünk marad, így a pozitív
érzelmeinket intenzívebben tudjuk megélni, ezt izgalomátviteli-elméletnek
nevezzük (Communication Quarterly, 1988).
„A testi változások közvetlenül követik az izgató tény észlelését, és az érzelem ugyanezeknek a változásoknak az átélése, ahogy azok megjelennek az érzelemben.” (James, 1884, idézi Plutchik, 1980).
„A testi változások közvetlenül követik az izgató tény észlelését, és az érzelem ugyanezeknek a változásoknak az átélése, ahogy azok megjelennek az érzelemben.” (James, 1884, idézi Plutchik, 1980).
Egy
kutatás azt is bebizonyította, hogy a férfiak és nők egyaránt inkább az
ellentétes nemmel szeretnek ijesztő filmeket nézni, hiszen egyfajta biztonságot
nyújt a nőknek, ha egy férfival vannak, a férfiaknál meg pozitív érzést kelt,
ha megvédhetnek valakit. Ezt a jelenséget úgy is szokták hívni, hogy „the
cuddle effect”, vagyis a „bújós effektus” (Zillmann, D., Weaver, J. B.,
Mundorf, N. & Aust, C. F. 1986).
Egy
biokémikus, Dr Lilianne Mujica-Parodi kísérletében arra lehetünk figyelmesek,
hogy az emberek is képesek kiszagolni a félelmet, akárcsak az állatok.
Felkértek csoportokat tandemugrásra és futógépen való futásra, mindkét
alkalommal izzadság mintákat vettek az alanyoktól. Majd egy másik csoportban
lévő alanyokat beültettek egy fMRI gépbe, ahol az agyi aktivitásukat mérték,
miközben mindkét izzadság mintát megmutatták nekik. Azt az eredményt kapták,
hogy a stresszizzadság érzékelése után nagyobb aktivitást mutatott az
amygdalájuk. Tehát kijelenthetjük, hogy ha nem is tudatosan, de az emberek
képesek kiszagolni és érzékelni a félelmet vagy stresszt (Identification
and Isolation of Human Alarm Pheromones, 2006).
Később
erre a kutatásra válaszolva, Simon Wessely (2006), egy pszichiáter azt mondta, hogy
akkor is, ha egy ilyen biokémiai komponenst kibocsátanánk a levegőbe,
valószínűtlen, hogy az bármilyen fatális negatív hatással lenne a tömegre, nem
lenne belőle tömeghisztéria vagy bármiféle baleset.
“Fear is biological, of course, but the important thing is the psychology and how you cognitively appraise the situation… I don’t think you’d get terrified for no obvious reason.” – mondta Simon Wessely, bár ez vitatható, hiszen pszichológiai és neurológiai szempontból is lehetne esetet felhozni, amikor egy páciens ok nélkül félelmet produkált.
“Fear is biological, of course, but the important thing is the psychology and how you cognitively appraise the situation… I don’t think you’d get terrified for no obvious reason.” – mondta Simon Wessely, bár ez vitatható, hiszen pszichológiai és neurológiai szempontból is lehetne esetet felhozni, amikor egy páciens ok nélkül félelmet produkált.
Sok
emberrel van úgy, hogy vágyik valamire, nagyon szeretne megtenni vagy kimondani
valamit, azonban ahogy egyre többet gondolkodik rajta, átértékeli,
elbizonytalanodik. Mel Robbins kitalált egy olyan megoldást a félelmek és a
szorongás legyőzésére, ami egy ablakot nyújt az agynak, hogy egy bizonyos
időintervallumon belül kell megtenni azt a hőn vágyott dolgot. Ez a „5 seconds
rule”, vagyis az öt másodperces szabály. Abban a pillanatban, amikor agyunk
eldönti, hogy valamit meg szeretne tenni és úgy véljük, az pozitív hatással
lesz ránk, nyilván nem a szélsőséges cselekedetekről van szó, számoljunk el
öttől egyig és utána tegyük meg azt a dolgot. Agyunk úgy van kondicionálva,
hogy ha ez időn belül nem cselekszünk, akkor jelentéktelenné nyilváníthatja azt
a gondolatmenetet, hiszen nem annyira jelentős szükséglet, hogy rögtön
megcsináljuk, hiszen a szorongás vagy a félelem felülírja a bennünk lévő vágyat
(Mel Robbins: The five second rule, 2017).
A
fentebb bemutatott témákból és kutatásokból arra lehet következtetni, hogy a
félelem mindig is jelen volt és jelen is lesz az élőlények életében. Meg kell
tanulnunk pozitívan viszonyulni hozzá, hiszen fejlődhetünk a tapasztalatainkból
és megéléseinkből. Nem szabad hagyni, hogy úrrá legyen rajtunk a szorongás és a
félelem, mert akkor nem tudnánk teljes életet élni. Az introspekció egy nagyon
jó kezdeti megoldás lehet a leküzdés útján, hiszen először saját magunknak kell
realizálni és elfogadni, hogy félünk, azután megkeresni azt, mitől és miért is
félünk.
Könyvészet:
·
Mujica-Parodi
LR, Strey HH, Frederick B, Savoy R, Cox D, Botanov Y. (2009) Chemosensory Cues
to Conspecific Emotional Stress Activate Amygdala in Humans. https://journals.plos.org/plosone/article?id=10.1371/journal.pone.0006415
·
Mel Robbins
: The five second rule (2017)
·
Fritz
Riemann: A szorongás alapformái (1998)
·
Bognár Judit
Lola: Miért imádjuk annyira a horrorfilmeket? (2018) https://24.hu/kultura/2018/05/05/miert-imadjuk-annyira-a-horrorfilmeket/
·
Wikipédiai források:
Félelem: https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A9lelem
Fóbia: https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%B3bia
Paranoia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Paranoia
Félelem: https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A9lelem
Fóbia: https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%B3bia
Paranoia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Paranoia
·
Bereczkei Tamás: Darwin,
a lélek biológusa, A darwinizmus pszichológiai öröksége (2010) http://www.matud.iif.hu/2010/05/05.htm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése